Magyar lófajták
Magyar lófajták
Gidrán: Mezőhegyesen kialakult lófajta. Alapítója 1818-ban született Gidran II (Siglavy Gidran arab mén és 25 Arrogante spanyol kanca fia). Színe kizárólag sárga lehet. Elsősorban katonai hátaslónak tenyésztették ki. A fajta legjobb egyedei az elmúlt években a military szakágban versenyeznek eredményesen, nemzetközi szintig is eljutva. Hobbilóként is elsősorban hátas használatra ajánlott.
Lipicai: Legrégebbi, több mint 400 éves fajtánk. Az egykori Monarchia területén, Lipicán 1580-ban alapított ménesben tenyésztették ki. Célja a bécsi udvar pompára, parádézásra alkalmas lóval való ellátása. Színe leginkább szürke, de előfordul pej, vagy fekete színben is. Elsősorban fogatló, ma a magyar fogatsport legeredményesebb fajtája.
Kisbéri félvér: Kisbéren 1853-ban alapítottak katonai ménest azzal a céllal, hogy a hadsereg számára hátas használatra alkalmas lovat adjon. Könnyű fogatos használatra, gyors fogatokba kiválóan alkalmas. Színe leggyakrabban sárga, pej, szürke, fekete. Legjobb egyedei a lovastusa, a díjugratás, a díjlovaglás vagy fogathajtás szakágban a nemzetközi mezőnyben képesek versenyezni. A fajta jelenleg mintegy 600 tenyésztőt és körülbelül 1100 kancát számlál.
Nóniusz: A fajtaalapító, a Franciaországból származó, a napóleoni háborúk idején zsákmányolt Nonius Senior, 1816-tól működött a mezőhegyesi ménesben. Kifejezetten nagy rámájú, tömeges kocsiló, színe pej, sötétpej vagy fekete, általában kevés jeggyel. Típusában és megjelenésében is kuriózum a világ lófajtáinak sorában.
Bábolnai, vagy Shagya-arab: A fajtaalapító szürke Shagya 1836-ban Szíriából érkezett Bábolnára. Hivatalosan önálló fajtának csak 1978-ban ismerték el. Magán hordozza az arab ló nemességét, szépségét, keménységét, acélosságát, rendelkezik annak intelligenciájával, de annál valamivel nagyobb, tömegesebb, rámásabb, ezért jobban alkalmas hátaslónak, vagy éppen könnyű fogatlónak, hobbilónak.
Furioso-North Star, vagy mezőhegyesi félvér: Mezőhegyesen kitenyésztett, körülbelül 150 éves fajta, mely nevét a két vonalalapító angol telivér után kapta. Furioso 1836-os születésű, North Star 1844-es születésű mén volt, és a mezőhegyesi pej ménesben fedeztek. Tömeges, rámás, erőteljes szervezetű félvérfajta, kiváló csontozattal, nyugodt, kiegyensúlyozott idegrendszerrel. Színe pej, sötétpej, fekete. Találunk köztük tehetséges díj- és ugrólovakat, fogatlovakat, és a lovas tornában is előszeretettel használják. A fajta jelenleg mindössze kb. 500 tenyészkancát és 80 tenyészmént számlál.
Hucul: A Kárpátok pónija, igénytelen, kemény, szívós kis ló fajta. Egykor a Monarchia hegyvidéki területinek málhás lova volt, de alkalmazták fogatos és hátas munkára is. Tudatos fajtatenyésztésről az 1800-as évek végétől beszélhetünk, majd a második világháború után a fajta tenyésztése megszűnt, egyedei szétszóródtak. Az országban szétszóródott egyedeket Dr. Anghy Csaba, a Fővárosi Állat- és Növénykert főigazgatója gyűjtötte össze és kezdte meg újra tenyésztésüket. Ez a kis állomány jelentette a magját az Aggteleki Nemzeti Park területén ma megtalálható hucul tenyészetnek. Ez az állomány olyan nemzeti kincs, melynek fenntartása, megőrzése és továbbtenyésztése kiemelten fontos. Ma gyerekek ideális hobbilova, de túra- és terápiás lóként, valamint fogatban is kiválóan helytáll.
Magyar hidegvérű: A 18. században a nyugati határvidék lakossága által Ausztriából behozott, az itthoninál tömegesebb, nagy terhek vontatására alkalmasabb nóri és pinzguai lovak adták a fajta alapját. Ez a két lófajta két, eredetében hasonló, de jellegében eltérő tájfajtát, a muraközit – egy kisebb, de erőteljes nehézigás típust – és a nagyobb pinkafőit hozta létre. A második világháború után Nyugat-Európából behozott ménekkel célirányos fajtanemesítés folyt. Ennek hatására kialakult a magyar hidegvérű, melyet 1954-ben önálló fajtaként elismertek. A nóri, pinzguai eredetű hidegvérűt 1972-ben muraközi néven ismerték el önálló fajtaként. Nagy testtömege folytán ideális igásló. Nyugodt vérmérséklete, barátságos természete révén kiváló hobbiló, alkalmas terápiás célokra, találkozhatunk vele lovastorna-versenyeken, lovas iskolákban és erdőgazdaságokban is.
Magyar (parlagi) szamár: A szamár használata a juhászatban a 17-18. századtól követhető nyomon, főleg a Duna jobb partján, valamint a Duna-Tisza közében. Mezőhegyesen a 19. század utolsó évtizedétől 1961-ig tenyész cél volt az öszvér előállítására alkalmas, nagy testű szamármének előállítása. A második világháború után a szamár főleg a háztáji, kisegítő gazdaságok igás állata lett, míg napjainkban hobbiállatként hódít teret. A magyar parlagi szamarat 2004-ben ismerték el fajtaként.
