Lengyel menekültek emlékének ápolása - Vámosmikola

Részletek

Megjelent: 2018. január 31. szerda, 11:49

Lengyel menekültek emlékének ápolása - Vámosmikola

 1939. szeptember 25-én mintegy 500 főnyi lengyel menekült katona érkezett Vámosmikolára.

Az Ipolymenti lengyel menekülttáborok emlékülés keretében e sorok írója adott áttekintést a menekültek befogadásáról, az egyes településeken történt elhelyezésükről, a menekültügy feldolgozásának helyi irodalmáról, emlékük ápolásáról.

Vidékünkön általában az üresen álló kaszárnyákban helyezték az internáltakat. Ismereteink szerint az Alsó- és Középső-Ipoly mentén 1939–1944 között Szob, Helemba, Leléd, Szalka, Letkés, Ipolypásztó, Ipolybél, Vámosmikola, Ipolyság, Tesmag, Ipolyhídvég, Drégelypalánk, Dejtár, Ipolybalog, Nagycsalomja, Kóvár, Ipolyvarbó és Ipolytarnóc, továbbá Párkány, Garamkövesd, Dunamocs, Ebed, Bény valamint Zselíz fogadott be katonai és polgári menekülteket.

2005 októberében Ipolyságon már rendeztek emlékkonferenciát a menekültügyről. A Honti Múzeum és Ipolyság Város Pecsétje Alap levéltári dokumentumokat, a vidéken fellelhető tárgyi emlékeket, fotókat, publikációkat, továbbá Józef Marian Trojan közös történelmi személyiségeinket ábrázoló metszeteit bemutató tárlattal, és a történelmi eseményeket felelevenítő tanácskozással emlékezett a menekültekre, kiket a befogadó települések lakosságának szimpátiája, segítőkészsége kísért mindvégig. Az emlékünnepségen Lőwy János polgármester köszöntője után dr. Molnár Imre történész, diplomata az események történelmi hátterét vázolta. Őt Wojciech Bilinski lengyel konzul megható felszólalása követte. A vámosmikolai menekültek életéről Olexáné Varjú Ilona beszélt, míg a menekülttábor emlékének ápolásáról Koczó József iskolaigazgató.

Az Ipolyhídvégre került internált lengyel tisztek tábori naplót vezettek. Krónikaszerűen megörökítették mindennapjaikat: leírások, rajzok, dokomentumok kerültek bele. Hónapról hónapra követték az eseményeket, így az apróbb mozzanatok sem merültek feledésbe. A kordokumentum árnyalt képet tár az utókor elé, a negatívumokat sem hallgatja el. A táborlakó tisztek pontos névsora is fennmaradt. A naplóból kirajzolódik miként éltek a hazánkba érkező menekültek, hogyan helyezték és látták el őket, mennyire segítőkész, szolidáris volt velük a lakosság.

Az irat a közelmúltban az esztergomi Prímási Levéltár jóvoltából kétnyelvű kiadásban az olvasóközönség elé került. Forrása az a lengyel nyelvű kézirat, melyet II. János Pál első magyarországi látogatásakor egy magánszemélytől kapott, a későbbi publiklásra vonatkozó kéréssel. Az ipolyhídvégi tábor menekültjeinek élete korunk számára e kiadvánnyal vált ismertté.

Palánkon és Balogon elhelyezett menekültek emléke a község idős lakóinak emlékezetében is elhalványulóban van. Ugyanakkor 2005-ben Ipolyságon Ipolybalog népviseletbe öltözött lakói Balogh Gábor polgármesterrel a lengyel konzult a barátságot és a szíves vendéglátást szimbolizáló kenyérrel és borral fogadták.

A Szent György Lovagrend Visegrádi Magisztrátusa és Felvidéki Nagypriorátusa az idei lengyel emlékév alkalmából a menekülteket befogadó települések számára a rendezvényeken közreműködését ajánlotta fel, egyúttal kezdeményezte a befogadás tényének településeinken való megörökítését.

Nagycsalomján a katolikus templom falán 2009-ben lengyel veteránok helyeztek el emléktáblát. A hagyományait gondosan ápoló kisközség monográfusa, a vidék néprajzkutatója, dr. Csáky Károly Egyházascsalomjától Nagycsalomjáig című munkájában örökítette meg a menekültek emlékét.

Szobon júniusban a városnapok programja keretében, a lengyelországi Lacko testváros népes küldöttségének jelenlétében helyeztek el emléktáblát a Határ vendéglő falán, ahol egykor Juli néni főzött a menekültek részére. Itt került elő Vígh Imréné Czáder Valéria fényképe, melyen testvére, Czáder József az ipolybéli menekülttábor őrségének tagjaként 1939 őszén lengyel katonákkal látható.

Elżbieta Isakiewicz lengyel írónő Vörös ceruza című művében írja, hogy a helembai lengyel polgári menekülteket befogadó táborban találkozott először id. Antall József, a háborús menekültek elhelyezéséért, ellátásáért felelős kormánybiztos és Henryk Sławik – utóbb a Magyarországi Lengyel Polgári Bizottság elnöke. Helembáról vitte őt segítőtársának a kormánybiztos Budapestre.

A lengyelek Antall doktort – aki később Sławiknak köszönhette életét – csak a “magyarországi lengyelek apója”-ként emlegettek, míg Sławik méltán érdemelte ki a “lengyel Wallenberg” nevet. Mindketten megkapták “A Világ Igazainak egyike” kitüntető címet. Vácott 2014. szeptember 19-én – Radnóti Miklós és Tom Lantos társaságában – avatták fel emléktáblájukat.

Nagy Endre Leléd földrajzi neveiről készített tanulmányában említi, hogy a financkaszárnyát az 1920-as években a csehek építették. 1938–1944 között gazdasági iskola is működött benne, majd magyar katonák és lengyel menekültek lakták. A község honlapján is olvasható, hogy itt találtak menedéket a lengyel tisztek.

Letkés idős lakosai közül néhányan arra emlékeznek, hogy a szalkai laktanyában elhelyezett lengyelek közül páran átjártak hozzájuk misére. A falubeliek barátságal fogadták őket, szabadon járhattak-kelhettek. Kiss László tanár úr nagyszüleinél is elhelyeztek egy lengyelt, aki nagyapjánál mezőgazdasági és házkörüli munkát végzett.

1943-ban a Polgári Bizottság Ipolyszalkán a tiszteknek autóvezetői, Vámosmikolán elektrotechnikai, Letkésen méhész tanfolyamot szervezett.

Lengyel katonák Vámosmikolán

Az események résztvevőjétől, Jan Stolarskitól tudjuk, hogy 1939 szeptember 25-én mintegy 500 lengyel katona érkezett Vámosmikolára. Szállásukat a laktanyában és a közeli tornateremben alakították ki. A tábor lakóinak élelmezésébe a helyi lakosok is besegítettek. A később kialakult rend szerint a tisztek a községben étkeztek, a sorállomány ellátását a tábori konyha biztosította. Kantinjukat a népszerűségnek örvendő Híró család üzemeltette. Tábori pap is érkezett velük. A templomban vasárnap 9 órakor került sor lengyel misére, melyen a helybéliek is részt vettek.

Néhány alegység elkerült Mikoláról, így a kezdeti magas létszám csökkent. A tisztek, tiszthelyettesek családtagjaikkal kiköltözhettek a faluban kiadott szobákba, a sorállományból pedig a helyi gazdáknál vállaltak munkát. A házigazdákhoz került menekült családok meghitt fogadtatásban, jó ellátásban részesültek. Egy gyermekáldásról is tudunk: Radek vagyis Mulik György 1941. február 27-én a róm. kat. plébánia anyakönyvének bejegyzése szerint itt látta meg a napvilágot. Születése után édesapja Jugoszlávián keresztül a Franciaországban szervezett lengyel légióba igyekezett. Családját többé nem látta, sorsában a tábor több katonája is osztozott.
Jan Stolarski 1944-ben feleségül vette a mikolai Vajsz Máriát. Neki köszönhető, hogy 1997–2005 között egy lengyel líceummal kapcsolatot, cseretáborozást létesíthetett a helyi iskola. 2013-ban, születésének 100. évfordulóján a község díszpolgára kitüntető címben részesült.

1941 augusztusában a tábort feloszlatták, lakóit más helyekre irányították. Elterjedt a hír, hogy az újonnan érkező internáltak zsidó származású lengyel tisztek, sorkatonák és családtagjaik, akik addig Magyarország más katonai és civil táboraiban éltek. A helyben maradottak attól tartottak, hogy az internáló tábort gettóvá változtatják. Szerencsére, ez nem következett be. Az élet egyelőre a régi mederben folyt: a tisztek kíséret nélkül mehettek ki a faluba, a sorkatonák munkát vállalhattak. Több mint 10 fő a helyi gazdaságokban, néhányan a pékeknél, egy fő a cipészetben dolgozott. Ludwik Weisban fogtechnikus fogászati rendelőt nyitott, a helyieknek csak az anyagköltséget kellett megtéríteniük. Szombatonként a tábor lakói átvonultak a község zsinagógájába. 1942-ben néhány tiszt Budapestre távozott, de érkeztek is. Így a létszám változatlan maradt: 96 tiszt (ebből 30 orvos), 6 zászlós, 116 sorkatona és 8 családtag. 1944-ben önként vonult be a táborba néhány zsidó származású civil menekült. Hárman végleg Mikolán maradtak: Rósenbaum Izsák fhdgy, dr. Kaltman Henrik orvos hdgy és Kostenbaum Susman Meilach ftőrm a helyi zsidó temetőben nyugszik. Herczberg Leopold családot alapított.

Frojimovics Kinga a Népszabadság 2014. július 11-i számában megjelent Ember az embertelenségben? című cikkében írja: A vámosmikolai tábort 1944 októberének utolsó napjaiban a németek ürítették ki, az ott élőket deportálták. (Megjegyzésre érdemes, hogy Randolph L. Braham: A magyar Holocaust c. munkájában 1944. XI.19-re teszi a tábor feloszlatását.)

Az utolsó táborparancsnok, Turchányi Béla fhdgy hagyatékából viszont előkerült egy 1944. nov. 16-i keltezésű levél, melyben a táborparancsnok jelentést tesz az állományról: 80 tiszt, 87 fős legénység, 22 családtag. A kimutatást Miskolcra már nem tudta kézbesíteni a posta: „Postaforgalom szünetel, vissza a feladónak”. Ezekben a napokban a németek valóban megjelentek a táborban, és a parancsnoktól a zsidók átadását kérték. Turchányi magyar elöljáróira hivatkozva ezt nem teljesítette. Néhány nap múlva utasítást kapott, hogy a tábort azonnal számolja fel, és a zsidókat adja át Győrben a németeknek. Négy pék Steinchorn Lajos pékmester segítségével megszökött. Olexa Józsefné, a menekülttábor történetének feldolgozója Csábi Imre őrm, Tóth Zoltán hdgy és Turchányi Gabriella közlése alapján úgy tudja, hogy a parancsnok Komárom környékén a táborlakókat szélnek eresztette. A háború után balassagyarmati lakására köszönő leveleket kapott, vagyonát ugyan elvették, de nem zaklatták a Rákosi-rendszer alatt.

Emléktábla a menekültekről

Grzegorz Łubczik: A lengyel Wallenberg című művében szintén azt írja, hogy a mikolai tábort november 19-én számolták fel. 8 lengyel tisztet családjukkal együtt, mint árjákat Szalkára küldtek. A többieket Szombathely felé irányították. Az evakuálás gyalog-menetben, elegendő élelem nélkül történt. A Komárom környéki elbocsátást átveszi Olexánétól. További sorsukról írja, hogy együtt mentek tovább, és állítólag elkerülték a megsemmisítést. Győrben a német parancsnokság előtt egy német tiszt odaszólt a rangidősnek: Én zsidókra várok, maguk meg lengyel katonákat hoznak ide nekem? És Magyarország déli része felé irányította őket.

Stolarski 1997-ben keltezett Olexánéhoz intézett levelében írja, hogy egy lengyel ismerőse a vámosmikolai tábor feloszlatásáról azt kifogásolta, hogy a mikolai „emlékirat“ hamis, mivel Stolarski már nem volt velük, s az internáltak nem kocsin, hanem gyalog mentek.

A Lengyel Zsidó Baráti Társaság és a Zsidó Történelmi Intézet 2002-ben rendezett találkozójának egyik témája a vámosmikolai táborba telepített zsidó származású lengyel katonák sorsa. Ezen részt vett Stolarski és Olexáné is. Itt sem cáfolták meg a tábor feloszlatásának előbbi változatát.

75 év telt el a lengyel menekültek magyarországi befogadása óta, a táborok 70 éve szűntek meg. Az '50-es évek elejétől a '80-as évekig a hallgatás fala övezte a menekültügyet. Az eseményeket gyermekként átélők közül is egyre kevesebben vannak köztünk, az élők emlékezete is elhalványuló. Mondhatjuk, hogy a 24. órában járunk. A vidék önkormányzatainak, iskoláinak, közgyűjteményeinek és lakóinak felelőssége, hogy a meglévő emlékeket összegyűjtsék, megörökítsék (írásban, emléktáblával vagy éppen múzeumban, faluházban elhelyezett fotókkal, más tárgyi emlékekkel). Erre láthattunk követendő példákat.

Szép megoldást választott Kemence is: Domszky Pálnak (1903–1974), a “varsói magyar”-nak, másként “kemencei lengyel”-nek 2002-ben emléktáblát állítottak, majd 2007-től nevét viseli az erdészház, erdei iskola.

Koczó József írása